Halihóó! Hosszú csúszással ugyan, de itt van ez is! Sajnos nem értem rá, de igyekszek! Ez a rész kissé (talán nagyon) szomorkásra sikeredett, ígérem a kövi valamelyest derűsebb lesz!
Csak mentem és mentem. Hogy hova, azt nem tudom. Hallgattam minden megérzésemre. Nem, nem Ethan irányított. Azt érezném. Nem tudom elmondani, hogy hogy, de tudnám, hogy a fejemben motoszkál. Eljutottam a város legszélére. Egyenesen már nem mehetek tovább. Balra fordultam. Pillanatok múlva főldút jelent meg a talpam alatt. Nem érdekelt merre, csak mentem tovább. Oldalra pillantottam. A nap lemenőben volt. Szinte láttam rajta a kárörvendő mosolyt, ahogy ő letűnik az égről, én meg itt maradok a sötétben. De mit tudnék csinálni? Ősz van, a napok egyre rövidebbek. Elfáradtam a nagy súly cipelése közben, ráadásul törte a vállamat a táska pántja. De most nem ez volt a legnagyobb gondom. A szivem darabokra tört, ahogy átmásztam az ablakpárkányon. Eszembe jutott apa kemény pillantása. Szememből hirtelen kezdtek hullni a könnyek. Soha nem nézett így rám... Csak egy idegenként kezelt és ez fájt, rettenetesen. Ismerős erdő mellett haladtam el. Nemsoká feltűntek a fekete vaskerítés tűhegyes dárdái. Ahogy közelebb értem teljes egészében elém tárult a kapu és fölötte a felirat. "Freshcral városi temető"... Gondolkodás nélkül bementem. Szinte pofon vágott a fonnyadt virág és föld szaga. Díszesebbnél díszesebb sírkövek sorakoztak időrendi sorban. Hamarosan feltűntek a családi nyughelyek és a gyermeksírok is. Mélyről jövő szomorúsággal néztem végig mindegyiken. Hamarosan elértem a 2012-es részleghez. Mentem még egy darabon majd leparkoltam egy sírhely előtt.
"Anne Jonson 1941-2012
Szerető édesanya, imádott nagymama..."
-Nagymama...-súgtam- Sajnos nem hoztam neked virágot... Mama... Te biztos emlékeznél rám... Fáj, mama... Nagyon fáj!
Zokogva borultam a fekete márványra. Arcom a kezembe temettem és sírtam.
-Miért én? Miért?! Több millió ember van az országban, de pont engem kellett megtalálnia? Anyáék elfelejtettek! Ráadásul lehet nincstelennek is nézhettek, hisz normális nem adná oda a házában talált cuccokat!
Mikor könnyeim elapadtak, elővettem a fotóalbumot. Sokáig vaciláltam, hogy kinyissam e, vagy sem. Megragadtam a tengerkék borítót. Lassan kinyitottam és ami fogadott, végleg szilánkosra törte a szivemet. Az első képen én álltam anyáék ölelésében. Vagyis kellett volna. Mintha megszerkesztették volna, hogy apáék egymást öleljék, én pedig nem is voltam a képen. Tovább lapoztam. Mintha nem is lettem volna ott a képek készültekor... Pedig ott voltam! Gyorsan megkerestem azt a kicsikori képet amin még újszülöttként voltam, egyedül. Helyén egy fehér papírlapot találtam. Kihúztam és szétnyitogattam.
"Hella,
tudtam hogy ezt a képet keresni fogod. El kell szomorítsalak, hogy az nem létezik, csak az elmédben, mostmár.
Hagytam egy ajándékot neked kárpótlásul... Garantálom, hogy felhagysz a szüleid visszaszerzésével... Ha meg nem... Akkor se fognak rád emlékezni,
kicsi Hella...
üdv: A sors"
A gyomrom görcsbe rándult és szúródott, mintha a szivem ezer darabja belefúródott volna. Agyamat elöntötte a maró düh és végtelen szomorúság. Visítottam, vergődtem. Legalább annyira fájt, mint mikor szárnyaim nőttek. Igen, ez okozta az egészet! Ha nem lennének nem is lenne problémám! Mindenki emlékezne rám! Anyáék aggódva fogadtak volna és most nem itt sírnék, hanem velük nevetnék. Ethan miért nem szólt, hogy ez lesz?! Eddig se bíztam meg bennük, de ezután?! Mintha egy nyílvessző fúródott volna a szívembe, holott nem. Egyik kezemmel támaszkodtam a márványlapon, a másikkal a pólómat markoltam. Felnyögtem a fájdalomtól. Az eddig összeszorított szemeimet élettelenül kinyitottam. A testemet támasztó karom összecsuklott. Szenvedő arccal borultam a sírra. Csend telepedett a temetőre. Semmi más nem hallatszott, csupán az egyre lassuló légzésem és a halk zokogásom...
Lehunytam a szemem és vártam, de mire? A halálra tán? Vagy arra, hogy valaki megöleljen? Nem...Egyikre se vágytam.
A nap lassan alábukott az erdőnek s vele párhuzamosan emelkedett ki a horizont túloldaláról a hófehéren ragyogó telihold.
Csak feküdtem tovább. Teljes testemben átfagytam. A szívemből származó gyenge melegséget elnyomta az éjszaka hidege.
-Hé!- világított a szemembe egy lámpával a temető őre.- Ki van ott?
Ajkaimat lenyitottam, de csak halk nyöszörgés hagyta el számat.
-Úristen! Lehet egy zombi!- kezdett el ugrálni egy középkorú nő az őr mellett.
-Én már azon sem lepődnék meg...-mondtam rekedt, morgó hangon
Két kezemmal megtámaszkodtam a vállamnál majd ülésbe toltam fel magam. Megpróbáltam felállni. Lábaim x-ben álltak, két karommal egyensúlyoztam. Táskáimat megemeltem majd a vállamra helyeztem. A nő felsikoltott, ahogy zombijárásba kezdtem. Csak akkor nyugodott meg valamelyest amikor már a lámpafényben látta, hogy nincs oka aggodalomra, ember vagyok. Ember... Normális ember... Nagyot sóhajtottam. Már majdnem elértem őket, de megcsúsztam. Vészesen közelített a szürke föld. Szememet lecsuktam és vártam a becsapódást. A bokám beakadt, majd mikor rendellenes helyzetbe került, hatalamas reccsenés kíséretében elkezdett zsibbadni, aztán már nem is éreztem. A fejem nagyot koppant a földön. Ezután képszakadás.
***
Csak álltunk és néztük az eszméletlen lányt.
-Steve...-súgtam a temető őrnek halkan.-Szerintem elájult...
-Áh, szerintem neeem, csak fekve jobban megy neki a járás!- mondta szarkasztikusan majd az ölébe kapta a lányt.-Esmeralda, hozd a cuccát!
Megragadtam a két táskát és a könyvecskét majd sietősen mentem utánuk. Steven az őrszobába vitte a lányt. Ahogy beléptünk vele a fénybe, kirajzolódott fekete haja és szép arca.
Steve egy pohár vizet engedett. Én óvatosan elkezdtem pofozgatni a lányt. Nem reagált, így egyre nagyobbat és nagyobbat kapott. Nem akartam bántani, így felkaptam a poharat és nyakon öntöttem vele. Szeme tágra nyílt, majd felült az eddigi félfekvő pozícióból.
A megmaradt vizet a kezébe nyomtam majd megitta.
-Köszönöm...-mondta halkan, berekedve
-Jajj, Istenem, megfáztál?!- rikoltottam fel
-Nem, nem, semmi bajom...-súgta
-Mi a neved?
-H-Hella...
-Én Esmeralda vagyok, ő pedig itt Steven. Miért voltál a temetőben éjfélkor? Tudod, valójában tényleg előjönnek szellemek, ki tudja mit csináltak volna veled!?
-S-semmit...
***
Esmeralda és Steven nagyon kedvesek.
Megengedték, hogy ott aludjak, de nem éltem vele. Azt mondtam, hogy várnak haza, pedig csak egyedül akartam lenni. Haza... Már soha nem mehetek vissza. Végleg elvesztettem a családom, ezek szerint a barátaimat is... Ethanékhoz nem akarok visszamenni. Egy darabig talán kihúzom az utcán, de a télen... Halálra fagyni ugyan nem fogok, de a kutak nem fognak tudni működni. Bizony, meghalni nem akarok. Nem vagyok még abban a végelkeseredett állapotban, hogy felhagyjak az élettel.
Vak sötét és síri csend honolt a téglaalapú parkbejárat környékén. Csupán egy utcalámpa pislákolt, körülötte bogarak százai repdestek. Magabiztos lépésekkel, nemtörődöm arccal vonultam végig a sűrű kavicsszőnyegen. A park közepén egy nagy virágágyás helyezkedett el. Körülötte padok, azok mögött pedig hatalmas narancs lombú fák voltak. Csak néhány ember ült a parkban. Két hajléktalan épp egy kiflin osztozott. Ahogy léptem mégegyet, felém kapták a fejüket. Az egyiknek jeges kék szemei átszúrtak rajtam. Ezek olyanok mint az apáé... Csak néztem tovább a semmitmondó szempárba. Sajnáltam őket, hogy oda jutottak ahol vannak, de... Éreztem, hogy ezernyi rossz van szétszórva, az általuk letaposott életúton. Fapofával haladtam tovább. A megérzéseim azt súgták, fussak. De miért? Mire elértem a hajléktalanokhoz, felálltak.
-Kislány,-szólított le az egyik.- nincs egy kis apród?
-Nincs, sajnálom.-mondtam a rövid választ. Sietősre vettem a formát. Az eggyik fickó utánam fordult. Megragadta a karomat és elkezdett rángatni. Valami önvédelmi ösztön, ami eddig nekem nem volt, működésbe lépett. Mintha reflexből tettem volna, egy ütést mértem az engem ráncigáló fickó arcára. Elengedte a karomat, közben hátravágódott. A másikkal ugyanezt csináltam, csak ő vagy 4 métert repült hátra. Sietősen távoztam a parkból és visszamerültem, a már-már depressziósnak hangzó gondolataimba.
Lassan haladtam a kihalt utcákon. Csak kódorogtam össze vissza. Szinte éreztem, hogy a szilánkokra tört szívem egyre kevesebb vért pumpál, verése viszont a fülemben csengett. Finom, frissensült péklángos illata csapta meg az orromat. Ebben a pillanatban megkordult a gyomrom. Nem álltam meg, hisz nincs rá pénzem és zárva is van a bódé. Csak mentem tovább. Egy kihalt utcára értem. Lábam nem bírta, feladta a szolgálatot. Zokogva zuhantam a térdemre. A sarkamra ültem. Lehajtottam a fejem. Az égen egy villám szaladt át, amit sűrű zápor követett. Fáztam, de az összetört szívem fájdalma elnyomta.
